Első bamakista napjaink, 2012 január mittomén, Barcelona
„A Bamako” nekem arról szól, hogy folyamatosan sztoriban vagyok. Így volt ez legelőször a remek Zsigulival 2007-ben, így volt később a csuklós Ikarussal, és így volt tavaly a mentőautóval is.
Idei tervem az volt, hogy nem lesz „nagy” sztori. Barátokkal összeállunk, lemegyünk, mert Afrikát szeretjük, kijövünk belőle jól – de semmi extra.
Ehhez képest már Genova előtt azon törtük a hülye fejünket, hogy mit alkossunk útközben (erről bővebben később), majd „megérkezett” az idei extra törénetünk.
Barcelona előtt nem sokkal Robi barátom és társam ráébredt, hogy az útlevele a piros ágy szélén van. A piros ágy pedig Cinkotán.
Ahhoz, hogy ennek a feelingjét át tudja valaki érezni, annyit tudni kell, hogy a túra és spirit kategóriás B2 legnehezebb, legszarabb, és legfárasztóbb szakasza az eleje, amikor erre teljességgel alkalmatlan autókkal át kell szelni Európát, valami 3000 km-t muszáj autópályázni, hogy elérjük álmaink Afrkáját. A készülődés miatt hullafáradtan indulsz, persze nem lehet elérni a kompot, amelyiket el lehetne érni, (pl. Seté, Flansziaország) az ugyan ott áll a kikötőben, de minek, hisz a marokkói cég csődbe ment és nem megy sehova... Zúzol éjjel és nappal, az átlagsebességed olyan 70 körüli, fürdés, rendes kaja felejtős, szemeid két piros csík, de módosult tudatállapotban nyomod, mert menni kell, hisz az út maga a cél...
És amikor már csak egy „laza” 800 van csak Almeriáig, akkor beüt a krach, a fent leírt történet képében.
Amúgy nem volt semmi különös. Nagyon szép volt a napfelkelte a montecarloi kikötőben, egyébként csak autópálya és autópálya...
Idén először szó volt róla, hogy hivatalosan is esti rajt lesz, pénteken, 13-án indulhatunk, elérjük Genovában a 2 napos kompot, kipihenve kiszállunk Tangerben és minden fasza. Ehelyett... nem is értem, tényleg, de ez a kiírás, ehhez kell alkalmazkodni. Persze aki elindul korábban, és kihagyja a rajtot, az mehet komppal.
A megoldás már megvan, egy srác délelőtt repülőre ül, kihozza a cuccot, délután mehetünk tovább. Megoldás mindig van. De mire ezt sikerült összerakni, leszervezni, addigra öregedtünk egy évet.
Úgy is lehet nézni persze, hogy jaj de jó, hisz Barcelona csodaszép, és még egyikünk se volt. Jól esik egy rendes alvás is. Szóval nincs dráma. A futam alapító atyja mondta egyszer, miközben Mauritánia közepén ült, a magával hozott kisszéken, és elég tanácstalanul kotorászott VW Bogarának motorterében:
Nem az a lényeg, ki ér oda elsőnek, hanem hogy hol rohadsz le. Igaza volt, inkább itt történjen malőr, és nagyobb baj ne is jöjjön...
